 |
| fotó: Kelemen László |
„Nem bakancsban mész, remélem?!”
Nem, mondom, de reggel még vizes a fű és a harmadikra feljönni sem kell magassarkú. A többi klappol, mármint a ruha meg a napbarnított bőröm, állapítja meg némi nyugalommal anyám. Tudja, hogy képes vagyok tüntetni a nonkonformizmusommal. Igen, a medvegyűlésre felöltözöm rendesen, a parkolóban kiszállás előtt nem felejtem el a bakancsot jól bejáratott szolidan magas sarkú fekete papucsra cserélni.
A márványterem fura konstrukció. Talán nem tévedek nagyot, ha kockának nevezem, fölöttünk mennyezet helyett üvegkupola, magas márvánnyal és fával nem túl ízlésesen burkolt falak, a falakon stílusában nehezen illeszkedő fotókiállítás. Zavar, hogy nem látok ki belőle, a marosvásárhelyi állatkert medveverme jut eszembe, az ilyen alakú. Bármerre fordulok, a falat nézem, bárhogy nézem, igen közel van. Helyet foglalok egy üres sorban és várom, mikor vesz észre, akit én már látok, de ő még nem engem, mert valahogyan kimaradt neki, hogy én is meghívást kaptam, ráadásul a tanácselnöktől személyesen. Amikor a polgármester, a falum polgármestere megpillant, előbb megdöbbenését, aztán örömét juttatja kifejezésre, az előbbit derékból látványosan hátradőlve, az utóbbit felém sietéssel, ami baráti ölelésbe torkollik. Üljek oda közéjük, hiszen egy végről vagyunk, mondja és egy széksorral elébb ülök, balomon a polgármester, jobbomon a madarász, akinek Mák, a holló az első hivatalos sajtómegjelenését köszönheti.
A férfiak közül sokan - mert zömében férfiak népesítik be a termet - az erdészek, vadászok színeit viselik, élére vasalt szolidzöld ing, nadrág, vékonyzsinóros nyakkendő. A szemem keresi a civilebb ruházatokat, remélem, hogy nem vagyok egyedül.
A reményem szertefoszlik, amikor a tanácselnök köszönti a jelenlevőket és rögtön fájlalja, hogy a zöld szervezetek képviselői megint nincsenek jelen, pedig ez már az ötödik gyűlés és nyolcadik éve foglalkoznak a medve problematikájával. Ezt követően a vadászat, mint az ember és élővilág közti egyensúly megteremtésének ősidőktől fogva jól működő és fontos módozata kerül említésre, nekem meg eszembe jut a történelem leglátványosabb buktái közül az Ausztráliába sportvadászat céljából betelepített nyulak, a nyulak elszaporodását megfékezendő céllal betelepített rókák, a rókák túlszaporodását orvosolandó nem tudom már mik esete, és alig észrevehetően megemelem a szemöldökömet.
Rögtön az első probléma, amire a tanácselnök kitér, a közösségi és a központi média, ami – mióta Bukarestben a profik kitalálták, hogy százötven karakterben megfogalmazott ultrarövid és ütős üzenetekkel hatékonyan lehet a lakosságot befolyásolni, ez a kártékony kommunikáció eszeveszett tempóban terjed és rengeteg kárt okoz, mert a probléma valóságával köszönőviszonyban sincs, pedig a témának el kell érnie egy kritikus társadalmi tömeget, hogy megfelelő teret nyerjen a megfelelő intézményeknél. Eddig teret a zöldek nyertek, akik kilobbizták a vadászat betiltását, aminek következtében ma az ország medvepopulációja hallatlanul magas, idén már nyolc emberre támadt és számtalan kárt okozott a tenyészállatok soraiban. Itt rögtön elsőként felszólal a bodoki polgármester, aki szerint elképesztő, hogy már a vonatállomáson is medve van és meg kell tudnunk, hogy az emberek félnek kijönni a házaikból. Nem tudjuk elképzelni, az milyen, amikor a falusi ember ruhában alszik, hogy éjjel készen álljon elriasztani a medvét, veszi vissza a szót a tanácselnök. Száznegyven medve kilövésére kaptak ígéretet, de milyet, mert Bukarestben az illetékesek óráról órára változtatják a véleményüket, azt se lehetett tudni, mire elhagyják a fővárost, még áll-e az ígéret. Azért gyűltünk össze, hogy javaslatokat toborozzunk, amelyekkel Brüsszelben elől lehet állni egy hatékonyabb megoldás érdekében.
Ez után a beszélgetés moderátora áll a mikrofonhoz, aki elmondja, hogyan is született a Natura 2000 program. Hát azért, mert az Unió úgy gondolja, hogy a tagállamok nem képesek vigyázni a vadállományukra és természeti értékeikre, ezért különféle szabályzásokat és programokat tettek kötelezővé, amely a biodiverzitás megőrzését tűzte ki legfontosabb céljául. Ennek eredményeként betelepítették a hódokat, amelyek most szétrágnak mindent, a kormoránok kihalásszák a halainkat és itt a medve is, mindezt Brüsszelben meg úgy értékelik, hogy a program hatásos. Brüsszel a valóságtól teljesen elhatárolódik, számukra a medve egy félénk állat, de medvét nem láttak csak tévében. Feléjük üzenetet csak pozitív csomagolásban lehet megfogalmazni, különben erős visszatetszést kelt.
Az első előadó a vadásztató egyesületek alelnöke, és azzal indít, hogy amikor a törvény nemzetközi nyomás hatására egy normális egyedszámban létező állatfajt védettnek nyilvánít, ahogy ez történt Afrikában is, a kívánt cél ellenkezőjét éri el: a védett állat mindenki ellensége lesz. A vadászoké, mert hasznot nem hoz, csak többletköltséget, az állat és növénytermesztőké, mert folyamatosan károkat okoz, ezért a védettség visszaüt és a gazdák öntörvénykezésbe kezdenek. Lám, gondolom, milyen igaz, valóban ez a lélektani menete a dolognak, éppen úgy reagál a székely az alig egy éve betiltott nagyragadozóvadászatra, mint az afrikai bennszülöttek, vagy az ostoba angol telepesek, ezért aztán igazán büszkék lehetünk az ezer éves európai múltunkra. A fővadőr, vadász, vadgazda figyelmeztet, hogy sokan nem tudják, mit beszélnek, pedig a szavak egyszerűen értelmezhetőek értelmező szótár vagy a Wikipédia segítségével. Ugyanis olyan, hogy trófeavadászat nem létezik. Trófea az elejtett állat bőre, agancsa, satöbbi, amit előzőleg gondosan kipreparálnak. Trófeára vadászni nem lehet, csak élő állatra. Tegyünk különbséget a vadászat és vadgazdálkodás között is, mondja, amit ők végeznek, az vadgazdálkodás.
Nem szeretem, ha hülyének nézik az átlagembert, úgyhogy elkezdek jegyzetelni. A vadászat fennkölt jellegét, voltát jogosultságát és tagadhatatlan szükségességét ecseteli a szótárak barátja. A vadászat a férfiak legősibb mestersége, mondja az úr, és a polgármester rám nevet, s nem nézek körül a teremben, de hallom, hogy nem csak ő a szomszédjára, hiszen a legősibb mesterség fogalmának van egy szorosabban kapcsolódó értelme, amelyet nők kapcsán szoktak emlegetni és ami – frissen elolvasott sikerkönyvből tudom – a mesterséget űzőknek egyáltalán nem okoz sem adrenalinemelkedést, sem eufóriát. Előadását a vegetáriánus kifejezés eredettörténetével zárja, miszerint a divatos táplálkozási szokás eredetileg béna vadászt jelent. Nagy tapsot kap.
Ezt követően megnézünk egy kétperces, hang nélküli, angolul feliratozott filmet a Yellowstone Nemzeti Parkba visszatelepített farkasok folyómeder-alakító szerepéről, amelyet – az átkozott Facebook jóvoltából – nagyjából mindenki ismer, akinek fut legalább egy természetvédelemmel foglalkozó oldal a hírvonalán.
Meghallgatjuk nagy nehezen a harmadik előadást, aminek soha nem akar vége lenni, mert nem nagyon szól semmiről, az a semmi viszont laikus emberként alig asszimilálható: összefüggések az erdős területek és a medve elterjedése között a megyében, a medveszámlálás nehézségei, különböző adatot hitelességi foka. Vadgazdálkodási mérnököt hallunk, aki maga is vadász, megtudjuk tőle, hogy a medvetámadások java még hátra van, mert rendszerint augusztusra esik.
Negyedikként a madarász áll mikrofonhoz és rögtön azzal kezdi, hogy zöld szervezetet képvisel. A hátsó sorokból erélyes férfihang türelmetlenül bekérdez: „Melyiket?” Az előadó nyilván megtervezte a mondandóját, mert tömör és frappáns, ez is következik, válaszol, de a kérdező nem enged: „Melyik zöld szervezetet képviseli, azt akarjuk most tudni!” Hát ők madarak megfigyelésével foglalkoznak és nekik ugye csendben kell járni, mondja tovább szépen, miután kénytelen engedni az igazoltatásnak, és nekik is probléma a medve, amit adott esetben ők lepnek meg. De nem lehet tudni, hány medvéről is beszélünk, pedig a számok fontosak lennének, mert Románia ötezer medve védelmét vállalta, de a zöldek szerint kevesebb van, az elöljárók, vadászok, önkormányzati képviselők szerint meg sokkal több. A vadgazdák alelnöke szerint öt év múlva tizenkét vagy tizennégy ezer medve lesz, ha a most kiszabott kilövési kvóta marad, ilyen sehol Európában nincs, sem ekkora populáció, sem ilyen kilőhetési arány. A madarász javasolja, hogy a medvéket számolják a madarak nyilvántartásában bevett módszer szerint, azaz egy napon menjen mindenki medvét nézni, akkor pontosabb becslés születhet. A legrövidebb és legélvezhetőbb előadást hallottuk.
Utolsóként szimpatikus román fiatalember szólal fel, a brassói erdészeti kutatóközpont mérnöke, meséli, hogy a csendőrök a medvét három napig kergették a városban, ugyanis a törvény szerint lakott településen történt medveészlelés esetén a 112- es segélyhívó számot kell tárcsázni, mire a központ őket küldi, hogy kezeljék a helyzetet. A csendőrök viszont nem rendelkeznek az ehhez szükséges felkészültséggel, máskor meg nagy késéssel érkeznek a helyszínre, tehát sehogy se jó.
A moderátor átveszi a szót és rögtön el is veszíti, mert a hátsó sorban ülők egymás szavába vágva kezdenek hevesen érvelni. Miről is? Nem követem, mert közben úgy helyezkedek, hogy a tanácselnökkel vizuális kontaktust teremthessek, és amikor megtörténik, jelzem, hogy én is szeretnék felszólalni. Nemsokára kapok is mikrofont és kiállok ügyesen a szónokok széke mellé, s miután elindítani is sikerül, veszek egy mély lélegzetet és próbálom elmondani, hogy mennyire vagyok érintett az ügyben, összehordok hetet és havat, ami persze mind igaz a maga módján, de egyetlen célom, hogy kellő tekintélyt vívjak ki magamnak a lehető legrövidebb időn belül, megelőzve a rosszindulatú beszólásokat vagy kérdéseket, amelyek kezelésének kapcsán nem a kíméletességemről vagyok híres, tudja ezt már, aki ismer. Na, de a teremben ülők közül ilyen három van, a többi marcona, otthon vezető pozíciót betöltő férfi, akik nyilván megszokták, hogy nekik van igazuk. Szerencsére a támadó rugást kifogta előttem a madarász, aki meglepte őket a hirtelen pálfordulással, engem kíváncsian hallgatnak, mert ki tudja, merre kanyarodik az én mondandóm is.
Szisztematikusan indulok, kezdve a vadászat mint ősi mesterség egyensúlyteremtő szerepétől, minek következtében Európa többi részén a nagytestű ragadozóknak szinte nyoma sincs. A tanácselnököt nézem, aki kissé átellenben ül, ezért zavar, hogy a többséget nem látom a terem buta alakja miatt. Ausztráliát most nem hozom ide, igyekszem a jegyzeteim alapján a lehető leggyorsabban és legtömörebben felsorolni, amit kifogásolok, de mindenek előtt magamra vállalom a százötven karakterben fészbúkozók képviseletét, hiszen zöld szervezetnek tagja nem vagyok, de mégiscsak képviselek egy réteget, aki valamilyen módon hallatja a hangját. A hozzánemértőket, a városi legendákat híresztelőket, a medvét soha nem látottakat. Derekasan bevallom, hogy bár a közelében élek, én sem láttam még medvét, de csak ezért, mert a kapcsolatunk az elmúlt hét évben ideálisnak mondható, elkerüljük egymást és főleg a medve engem. Én mindezzel szemben, ami elhangzott, az állatok mellett vagyok, mondom, és utalok röviden a kapcsolódó munkámra, A Csinált-patakra, amelyből kiderülhet, hogy valamelyest ismerem és értem is őket. Kitérek egy mondatban arra, hogy nemcsak a vadzöldek terjesztenek valótlant, ha már így van, de nemrég a medveellenes propaganda berkeiben találkoztam újságcikkel, ami a medvetámadást egy internetről lekapott, embert marcangoló grizzlyvel illusztrálta. A propagandát kissé körültekintően mondom ki, hiszen a mostanában divatos és negatív jelentéssel terhelt szó valójában adott eszme, ideológia, vélemény elterjesztését jelenti, ma tulajdonképpen Mari nénitől Pista bácsiig mindenkinek van véleménye, amit terjeszteni kíván. A politikus is propagandista, s ha magamra vállaltam a százötven karakterben fészbúkozók képviseletét, én is az vagyok. Ha a propaganda néphülyítést jelent, akkor néphülyítő vagyok. Az a kérdés, hogy ki a jogosultabb a néphülyítésre, a politikus vagy az író? Ezt nem mondom hangosan, de ott van a néhány mondatom mögött, ha valaki rákérdezne, azonnal kibontanám és megvédeném a közösségi médiát, amivel semmi baj nincs szerintem, sőt, végre egy fórum, amihez bárki hozzászólhat, nem kell megvárni, míg kijön az újságíró, ha egyáltalán a szerkesztő kiküldi, hogy a valamely téma nyilvánosságot kapjon. Arról nem beszélve, hogy az újságtól az embert könnyedén menesztik, ha nem azt írja, amit a lap gondol, engem meg nem meneszt senki sehonnan azért, amit írok. Egyelőre.
Úgyhogy bátran elmondom: szerintem megbomlott ökológiai egyensúlyról kellene beszélnünk, aminek következtében a medvék kiszorulnak az erdőből és megváltoztatják a szokásaikat, mindezt az emberi tevékenység okozza a túlzott fakitermeléssel, az erdei gyümölcsök letarolásával, a medve nem megfelelő etetésével. Kitérek az első előadásban elhangzottakra, a hódra, a kormoránra, amelyek éppen hogy nem a biodiverzitás példái, hanem a dolog invazív fajok kritériumának határát súrolja, mondom óvatosan, amíg jegyzeteltem, felütöttem a Wikipédiát, nehogy az invazívat rosszul használjam. Lerakom a jegyzeteimet az szónoki állvánnyra, nem állok mögé, de kíméletlenül kijelentem, hogy arra a szótárra nagyon is szükség van, ugyanis amikor trófeavadászatot mondunk, arra teszünk utalást, hogy a kapitális példányok trófeaként értékesíthetők. Senki nem beszélt arról, hogy amíg szabad volt a medvevadászat, a kapitálsi hímeket lőtték ki, anyamedvét nem volt szabad, ez pedig negatív szelekciót eredményezett. Amit most ki kell lőniük, a kukázó, nyeszlett, fiatal medvék trófeaként nem értékesíthetők, sőt, kilövésük többletköltséget jelent a vadásztársulatoknak. Ezzel szemben a kapitális hímek, amelyeket nem egyszer a vadőr által etetőre csalva lőttek ki, tíztől harminc ezer euróig terjedő bevételt jelenthetnek. Azt is neheztelem, hogy a képből, ami a gyűlésen a medvéről kirajzolódott, olyan állatot ismerünk meg, ami lovat, tehenet, tyúkot, lovat eszik és minden bizonnyal az embert is megkóstolná, pedig a medve mindenevő. Tudom, hogy az erdei gyümölcsöket nagy mértékben gyűjtik be nyomorú sorsban élő emberek, akik mindamellett, hogy a táplálékot elviszik, folyamatosan zaklatják az életteret, amihez hozzájön a mértéktelen favágás, legeltetés.
Ezt úgy egy szuszra mondom, közben rájövök, hogy a legelején vett mély levegő felét folyamatosan a tüdőmben tartom, aminek következtében egyre gyorsabban ver a szívem, nem lesz ez így jó, valahogy csak ki kéne fújni az egészet, morfondírozok, miközben megemlítem a tűzifakrízist, ami legalább akkora probléma, mint a medve, a rengeteg szemetet, és azt is mondom, hogy én bizony már csak lóháton járok erdőbe, úgy valóban szép, élvezhető, és nem kínoz az állandó kényszer, hogy a hulladékot összeszedjem. Az erdeink turisztikai értéke nulla alatt van, jelentem ki kissé szemrehányó hangon. Egyáltalán nem gondolom, hogy az ember biztonságérzete és kényelme prioritást élvez az ökológiai egyensúllyal szemben, és beszélhetünk vadgazdálkodásról, de ami gyakorlatilag egy-egy vadászaton zajlik, az nem más, mint tehetős politikusok elitista bulija.
Záróakkordként gyorsan elsorolom a lázálmaimat, mint tarvágás helyett a szálaló fakitermelés folyamatos erdőtakarás mellett, a rönk- és tűzifa exportjának teljes betiltása, menjen haza a Schweighofer mind az öt gyárával együtt, a veszélyeztetett területeken élő emberek tájékoztatása és kiképzése, a tűzifa árának normalizálás – ezt nem bírom kihagyni, bár tudom, a teremben egyedül nekem probléma, nyilván az önkormányzati vezetőknek nem, de hát ezért már csak nem leszek polgármester, gondolom magamban. Vagy ki tudja. Sorolom még a legeltetés szabályzását, az erdei gyümölcsök begyűjtésének felügyeletét, a medve zavartalan életterének biztosítását, de már nagyon érzem, hogy többet mondtam, mint azt várták, úgyhogy átadom a mikrofont a moderátornak, aki azonnal meg is jegyzi, hogy a hozzászólásokat aképpen intézzék a jelenlevők, hogy másnak is jusson idő.
Az erdős területek a statisztika alapján nőttek, az illegális fakitermelés csökkent, mondja a tanácselnök, mintegy reflektálva, hiába jövünk érzelmekkel, itt számokról van szó, csak a számokra és szakértelemre lehet hivatkozni. A hátsó sorból mikrofont kér egy szimpatikus, civil inges fiatalember, aki azt mondja, ő betelefonált a statisztikai hivatalba és senki nem tudja, honnan jelent meg az X hektár erdő, ennyit a számokról és hol vannak a csendzónák, amelyeket a medvék számára biztosítani kellene, ha az erdőkben mindenfelé a láncfűrészek szólnak, mert mindenki akkor vág, amikor az üzemtervét engedélyezteti.
Az oroszhegyi polgármester nem sokkal később hozzám intézi a szavait, vicces kimértséggel, nem kell az állatok bőrébe bújni, mondja, és azzal sincs baj, hogy megesszük őket, hát Rongy Elek is egész életében arra vágyott, hogy disznófősajt legyen belőle. Meg hogy bejár a medve, megeszi a szilvát (Oroszhegy a szilvapálinkájáról híres). A vadgazda mérnökünk ekkor megszólal, hogy milyen érdekes, a megyében mindenütt nőtt a medvék száma, egyetlen vadászkörzet, ahol nem, az oroszhegyi, árulná el, mi a titkuk, amit alkalmazhatnának. Majdnem kimondom hangosan, hogy a kenyeret fagyállóban jól meg kell mártogatni, de nem teszem, a Facebookon megtanultam rácsapni a kezemre, még csak meg sem kell harapnom a nyelvemet. Nem szólok többé egy szót se, elmondtam, amit tudtam, amit akartam, nem bocsátkozom vitába senkivel. Amúgy sem érvelhetnék tovább, hiszen az erdők területe 14-17 százalékkal nőtt, nem az a baj, nem azért sok a medvetámadás.
A vadászok kártérítést kérnének a vadföldekben és prédaállományban bekövetkezett károkra is a medve miatt, megtelik két nagy ív papír az ötletekkel, mint másnap olvasom, a három órás workshopot eredményesnek ítéli a tanácselnök.
Amit én konklúzióként leszűrök az egészből:
- az élőhellyel nincs jelentős probléma
- nem tudjuk pontosan, hány medve van
- aktív menedzsment kellene
- csak szakértők szóljanak bele a dologba
- a zöldekkel csak a baj van
- de még nagyobb baj van a százötven karakterben üzengetőkkel.
Hazaérve fél napot szentelek a statisztika vizsgálatára, miből nem derül ki pontosan, mit is neveznek erdőnek, de nagyon úgy tűnik, hogy sokkal több területet, mint ami funkcionálisan erdőként létezik. A korábbi kilövési kvótákban nem volt szabályozva, hogy milyen egyedeket kell kilőni, tehát valóban azt lőttek, amit akartak: kapitális hímeket, amelyek természetes módon szabályoznák a bocsok számát. Végül nem álltam meg, hogy meg ne nézzem, mi is fér százötven karakterbe. Hát nem sok. Egy aforizmányi szöveg, amilyenekkel tele van a Facebook, Közel és Távol keleti meg dakota bölcsességek, s amelyekkel ha valóban lehetne a népet manipulálni, a világ rég meg lenne váltva és olyan volna, mint az Őrtorony borítóján, medve a nyuszikával, ember a tigrissel összeborulva, paradicsomi békességben.
Aztán kerestem egy méretileg megközelítő szöveget: „Nem a szervezés és nem az üzemek termelése a legfontosabb dolog valamely ország vagy nép életében. Hanem az erkölcs. Mert ahol ez nincs, ott semmi sincs.” Százötvenhárom leütés, Wass Albert éppen, vadászok szeretik.
Szerintem mindenki, akit érdekel a téma, menjen ki az erdőre, de ne valamelyik nemzeti parkba, amelyek egyedüliként tényleg megvalósítják a medve ideális életterét, hiszen a medvék zöme nem nemzeti parkban él, és hazafelé jövet fogalmazza meg magában, hogy erdei barangolása közben az emberi erkölcs és felelősségtudat nyomaival találkozott-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése